|
"1944-ben Magyarországon kevesebb, mint három hónap alatt - gyorsabban, mint bárhol másutt - deportáltak 430 000 embert. ... Szakemberek körében mind a mai napig vitára ad okot annak megállapítása, hogy mi tette lehetővé ezt a páratlanul gyors és alaposságában katasztrofális akciót. ... A magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes feldolgozni a zsidónak nyilvánított magyarokkal történtek traumáját. Sokakat már a kérdés feltevése is felbőszít, mondván, mások is szenvedtek, miért állítják előtérbe azt, ami a zsidósággal történt. Mások szerint a történtek minden mással összehasonlíthatatlanok, és kizárólag az irracionális gyűlölettel magyarázhatók. Valamilyen formában a kérdés szinte mindenkit érint, és ez az érintettség nagymértékben megnehezíti a szembenézést és a megértést." (Ungváry Krisztián - Beszélő 2001/6) Kiskunlacházára országos viszonylatban későn, csak az 1848-as szabadságharc után költözhettek be az első állandó zsidó lakosok. Róluk még nincsenek pontos információink. Itt nem alakult ki külön településrész (gettó), ahol a zsidók elkülönülten éltek volna. Elszórtan a mezőváros több utcájában épültek házaik és üzleteik, alkalmazkodva a társadalmi rétegződést is tükröző település-szerkezethez. Az izraelita hitközség 1860-ban alakult meg. A Kossuthék által kezdeményezett, de csak az 1867-es Kiegyezés után életbe lépett emancipációs törvény tette azt lehetővé, hogy a század végére annyira megerősödött, hogy 1896-ban a mai Kossuth utcában emeletes zsinagógát építtetett. A zsinagógáról ez az egyetlen kép maradt fent, de építészeti stílusát tekintve nagyon hasonlít a megmaradt és restaurált apostagi templomhoz. Talán ilyen volt! A kóser étkezés szabályainak megfelelően rituális vágodát is működtetett. A temetőjének való helyet, közvetlenül a református temető mellett, 1892-ben vásárolta meg a községtől. Foglalkozás szerint vegyes volt a zsidóság összetétele, akadt közöttük kocsmáros, kereskedő, nyomdai vállalkozó és iparosmester. Vagyoni rétegződés szerint is jelentősen különböztek: nagy távolság választotta el egymástól a kis szatócsboltost és a tekintélyes nagykereskedőt. Képek a korabeli üzletekről. Néhányan a szomszédos Peregen telepedtek le, ott nyitottak boltot, de Lacházán éltek hitéletet, oda temetkeztek. A zsidóság tehát jól integrálódott a helyi társadalomba. A választóvonalak nem annyira a gyakorolt vallás vagy pláne valamiféle "faji" vagy etnikai szempontok, inkább a családoknak vagyon és képzettség révén elfoglalt helyzete mentén húzódtak. Életük hétköznapjairól, üzleteikről a szemtanuk így mesélnek. A "zsidókérdés" ilyenformán szinte mindenkit érint itt is, ma is. A hallgatás, a ki nem beszélés nyomasztó terhe szintén. Bizonyára ezért szólítottak meg minket több felől, szinte egy időben, lacházi és peregi idős emberek, hogy próbáljunk valamit tenni a zsidó temetővel és az ott nyugvók emlékét eltakaró valóságos és lelki-szellemi bozót ellen. A holokauszt tragédiáját és az ahhoz vezető utat a helyben történteken keresztül próbáljuk érteni-értelmezni. Felhívásunkra megmozdult a lakosság, és rendbe hozta a temetőt, amit azóta is igyekszünk karban tartani. Ezzel elkezdődött egy folyamat. Beszélgetéssel, olvasással, interjúkkal, elmesélt-leírt történetekkel, fényképek nézegetésével, levéltári kutatással folytatódott és folytatódik. Egyre többen érzik úgy, hogy van mit mondaniuk az 1940-es évekről és máig érvényes tanulságairól. Nagy érdeklődés kísérte a művelődési központ, dr. Répás József polgármester által kezdeményezett "Szellemi Műhely" sorozatának 2011. március 28-án rendezett előadását, vitaestjét, melynek témája: a zsidó közösség múltja és hatása jelenünkre - a jelen kisebbségi problémái a múlt tanulságainak tükrében. (Ismertetőnk gondolatmenete és illusztrációi dr. Diamant János előadását ill. dr. Szabó Attila prezentációját követik.) Az előadásban és a felkutatott iratokban (további iratok) annak a folyamatnak a feltárását próbáltuk helyi szinten dokumentálni, ahogyan az első világháborúból frontharcos szövetségesként együtt hazatérő "zsidó-magyarok" és "keresztény-magyarok" élték egymás megbecsülésével hétköznapjaikat, és jutottak el odáig, amikor már a hivatalos iratok is magyarok és zsidók közötti kapcsolatról beszélnek. Mindezt teszik akkor, amikor a zsidó vallású magyarokat semmilyen rendelet nem fosztja meg állampolgárságuktól. A szóhasználat mételye a mai napig él és virágzik. A rendeleteket az a törvényesen működő parlament hozta, melynek legitimitását és függetlenségét senki nem vonja kétségbe. Új Alkotmányunk preambuluma, a Nemzeti Hitvallás, nemzeti önrendelkezésünk elvesztését 1944 márciusára teszi. A zsidótörvények, amelyek ezeket az embereket megbélyegezték, vagyonuktól megfosztották, 1944 márciusa előtt léptek érvénybe! Sajnos, ma már kevés a tanú. Az akkori fiatalok - ha túlélték az akkori és a későbbi megpróbáltatásokat - ma 80-100 évesek. A 70-esek gyermekként élték meg azt a kort, vagy emlékeznek a családban sokszor elhangzott történetekre. Visszaemlékezés(1), visszaemlékezés(2), visszaemlékezés(3), visszaemlékezés(4), visszaemlékezés(5). Az utolsó órában vagyunk... A zsidó polgárok derekasan iparkodtak részt venni a kulturális életben. A zsinagóga mellett iskola is épült, amelyben a múlt század elején nemcsak az izraelita felekezethez tartozók oktatását tették lehetővé, hanem bármely vallásúakét is. A visszaemlékezések szerint az oktatás igen magas színvonalú volt. A kiegyezés óta a zsidók jelentős szerepet játszottak a falu gazdasági életében és iparosításában. A Weitzenfeld család hozta például az első gőzgépet Kiskunlacházára. A nagypolitikában gyűlnek a vészjelek, és erősödik az antiszemitizmus, bár még itt helyben látszólag háborítatlan nyugalomban él a zsidóság 1940-ig. Országosan a zsidóság hazafiságukat bizonyítandó, első világháborús részvételére hivatkoznak. Kiadják a Magyar Hadviselt Zsidók Aranyalbumát. 1940-ben idézik a "magyarországi és erdélyhoni zsidók képviseletének" 1848. március 17-én kelt kiáltványát: "Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és reánk árasztott kegyeleméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk. Ezt valljuk, ezt érezzük mindannyian ma is!" A lacházi zsidók közül is többen adták életüket a hazáért az első világháborúban, amint erről a megtisztított temetőben újra felállított síremlék tanúskodik. A szomorú-szép kőbe akármelyik lacházi család vésethette ezt a feliratot: "Itt nyugszik Bleier Ferencz tartalékos szekérész főhadnagy
54. sz. hadihíd fogatparancsnoka,
Signum Laudis és katonai érdemkereszt tulajdonosa.
Született 1885 április 13. A haza védelmében hősi halált hala.
Meghalt 1915. Szeptember 10. RADOMBAN az ellenségtől hódított földön.
Szeretett feleségének, édesanyjának és testvéreinek
büszkesége, reménysége száll sírba vele.
Szeretetünk, gyászunk el nem múlik soha." A visszaemlékező idős emberek a református többség és zsidó kisebbség békés együttélésének példájaként mondták el, hogy minden március 15-én mindkét felekezet képviselői meglátogatták egymás ünnepi istentiszteletét. Az országos egyházi politikában felső szinteken is megjelenő antiszemitizmus erőteljes és mérgezik a kapcsolatokat. Kétségtelen, hogy sok múlott a helyi vezető réteg, orvosok, tanítók, főleg a papok és más egyházi személyek, nem utolsó sorban a mérvadó gazdák és iparosok, ezek családjainak természetes, kollegiális és emberi, baráti kapcsolatain, amit nem tudtak kikezdeni az egyre vadabb eszmék és fenyegető intézkedések - egészen a végső összeomlásig. Szabó Balázs református lelkész, mindenki szeretett "Balázs bácsija" méltán kapta Breuer László rabbitól ezt a kedves névnapi köszöntőt: "Haladj, haladj tovább is utadon / Ez út igaz, férfinak való. Nagytiszteletű SZABÓ BALÁZS lelkész Úrnak. Névnapod van köszöntelek Téged,./.Hogy soká hirdesd a szent igéket:./.Áldjon meg az Isten mind két kezével,./.Vigyázzon reád őrködő szemével: ./.Dicsfénye rajtad sokáig ragyogjon,./ Bőséges irgalma soha el ne hagyjon:./.Glóriás orcáját fordítsa felétek,./.S árasszon nektek áldást békességet. /.Áldást a családra, áldást a híveidre,./ Családodnak és híveidnek minden porhüvelyére: Imádságot rebegve két kezem kitárom, Szabó Balázs, az Isten áldjon. Kiskunlacháza, 1934. február 3. - BREUER LÁSZLÓ" A gazdasági virágzásnak - és a lacházi lakosság békés együttélésének - a két világháború közötti korszakban a numerus clausus vetettek véget. A plakát, az akkori sajtóhoz hasonlóan, 1944-ben igyekszik lelkiismereti nyomásnak alávetni az "árja" olvasóját, hogy "Lővi néninél, Aldi bácsinál (Kohn Ede), "Rótbertánál", "Pergunt" hentesnél, a "Banda zsidónál" és a többieknél lehetőleg ne vásároljon többé senki. Addig azonban a törvények és rendeletek, leiratok egyre szaporábban fosztják meg őket jogaiktól, vagyonuktól, emberi méltóságuktól. A helyi viszonyokra vonatkoztatható iratok - viszonylag kevés maradt meg - közül itt csak néhány bemutatására van mód. (A Pest Megyei Levéltárban, engedéllyel készült iratmásolatok eredetijét a V.171CB-2 95-100 doboz illetve a PPSK IV. 401B iratállományban lehet megtekinteni.) Fokozatosan szorították ki a zsidóságot a tanulás lehetőségéből, majd a gazdasági és politikai életből, és fosztották meg javaitól. Ennek első lépéseként megkezdődik a zsidó tulajdonban lévő vállalkozások összeírása, megkülönböztetése. Megyénkben különösen szigorúan hajtották végre a zsidóellenes jogszabályokat, sőt az országos törvényeken túlmenő rendeletek is születtek, például a zsidók tulajdonában lévő kerékpárok és rádiók beszolgáltatásáról, a fürdők látogatásának tilalmáról, a zsidó vásározó kereskedők tevékenységének korlátozásáról. E rendeletek kidolgozásában és végrehajtásában Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja, Endre László járt az élen. A nagyobb birtokok elvétele és "árjásítása" után megkezdődik a kis földterületek elvétele is. Ezzel együtt jár a megélhetés fokozatos ellehetetlenítése, mely főleg a vidéken élő zsidóságot érinti. Az intézkedés "nemzeti érdek"! Szigorúan ellenőrzik! A kereskedői, iparosi munkavégzést, majd az élet minden területét megnehezítik. Néhány "gyöngyszem" a rendeletekből:
Az elvett tulajdonok sorsáról rendelkezések születnek. Kinek kívánják átadni? A Pest megyei Közjóléti Szövetkezeten és az ONCSA-n keresztül majd - valakinek. Jelentés készül a kiskunlacházi zsidóbirtokok összes területéről, ami mindösszesen 6 kh 1394 négyszögöl. (Kornsteinék "kicsi szőlője mög gyöposztályi, szentkirályi fődjei löhettek") Az egykori bajtársaknak a Zs felülbélyegzett katonakönyv és a munkaszolgálat jutott. Zsidó munkaszázad foglalkoztatásáról már 1940-ben rendelkezett a honvédelmi miniszter. A munkakörülményekről szól az alábbi megemlékezés: "- A némötök építötték a röpteret. Neköm az édösapámnak a testvére, az ahol így kanyarodik az út, ebbe a kanyarba vót a tanyája... Hát ugye kivittek nyarani. A zsidók mög húzták a csillét. Azt mint afféle gyerök - apámék is rettenetös jólelkű népek vótak, nem is tudom vót-e még olyan. A nénnye sütötte a könyeret. Alighogy kiszödte a kemencébű, vágta föl a könyeret azt kente zsírral: vigyétök kislányok. Amikó nem lássa az őr - tóták a csillét ilyen kis vékony, kesköny kis sín vót. Tóták a csillét. - Ez akkor volt amikor repülőteret a németek építették, munkaszolgálatos zsidókkal rabszolgamunkával? - És akkor ahogy tudtuk, attuk nekik oda a zsíroskönyeret. Nem tudták, de puszíták vóna mög a kezünket. Na úgy hogy két nap kinn vótunk és akkó ekezdtünk sírni mind a ketten, hogy hozzanak haza minket, nem maradunk ott. Mer azt az ordítozást, amit azok csinátak ezökke a népekkel. - Mármint az ordítozást azok a német őrök... - Az őrök... vigyázták mindö... Egy őr mönt. Kicsi gyerök vótam, nem emlékszöm. A testvéröm az 13 éves vót, az jobban... Üvöltöttünk, hogy nénnye vigyenek minket haza..." - és Ők voltak a szerencsésebbek, voltak akiket eleven golyófogó falként vagy egyszerűen "aknataposóként" az elaknásított földekre tereltek az orosz hadműveleti területeken. 1943-ban az oroszországi fronton döntő csapást mértek a szovjetek a német-magyar hadosztályokra. Helységünkből is sokan ottmaradtak a Don-kanyarnál vagy az orosz hómezőkön, fogságba kerültek, vagy sebesülten tértek haza. A zsidókon ismét keményet csavar a hatalom: üzleteiket bezáratják, házaikat kisajátítják. A hangnem durvább lesz, a tulajdonosokat már csak "A ZSIDÓ" megnevezéssel szólítják. 1943. Leirat kéri számon, végrehajtották-e a lacházi zsidók a zsinagóga tatarozását, amelyet már 1940-ben elrendeltek! Javaikat már elvették, így lehetőségük sincs a rendelkezés végrehajtására. A zsinagóga tatarozásának hatósági felülvizsgálatát is kilátásba helyezik. Megszaporodnak a zsidókkal kapcsolatos beírások a községi elöljáróság mutatókönyvében. 1944-ben csaknem 2 teljes oldal. Elrendelik a zsidó kereskedők üzletének és a hozzá tartozó árukészletek és üzleti berendezések zár alá vételét. Intézkedés történik a zár alá vett romlandó áruról, nehogy veszendőbe menjen. A hivatalnak jelentési kötelezettsége van a zár alá vett üzletekről (1944. május 4.) Magyarország német megszállása, (1944. március 19.) után megkezdődött Kiskunlacházán is a zsidók teljes kifosztása, jogfosztása, gettósítása, amelynek fő irányítója magyar részről a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkárává kinevezett Endre László volt. (Népbírósági ítélet alapján háborús bűnösként kivégezték.) A járási főszolgabírói hivatalban Ráckevén, 1944. március 25-én keltezett jegyzőkönyv a "zsidótlanítás" érdekében hozott intézkedések tömegéről szól. Nem csak az üzletek, a személyi tulajdon is elvételre kerül. A zsidók kitiltása a fürdőhelyekről szintén nagyon fontos az alispáni hivatal rendelkezése szerint, 1944-ben. Miközben a fenti rendeletek érvényben vannak, Galambos József a zsidó feleségét és csecsemő gyermekét Kiskunlacházára hozza. Ők az üldözést és a háborút a Béke utcában, a szülői házban vészelik át. Nem tűntek föl senkinek, annyi menekült, annyi hazaköltöző éhes pesti rokon jött-ment akkortájt a faluban. A sors kegyetlen fintora, hogy a férjet, aki nem zsidó, a németek bevonulásakor fővárosi otthonában letartóztatják. Másokkal, szintén nem zsidó civilekkel együtt deportálják, és alig egy hónap múlva Mauthausenben hal meg. Neve a holokauszt áldozatainak emlékfalán olvasható Auswitzban. Felszólítják a háztulajdonosokat, hogy "saját jól felfogott érdekükben a Budapestről kijövő zsidóknak ne adjanak lakást". De Mégis! "- ? - pesti zöldségbolt-tulajdonos felesége a két gyermekével - A háború idején a B. házaspár Peregről szekérrel hordta a zöldséget valamelyik piacra, ahol a szép árut gyakran felvásárolta egy zsidó zöldségboltos. Egyszer nem ő, hanem a felesége jött oda hozzájuk két gyerekével. Búcsúzni akart. Elmondta, hogy a férjét elvitték, talán munkaszolgálatra, talán máshová, semmit sem tud róla. Fél, hogy nemsokára rájuk is sor kerül. A peregi üzletfelek nem sokat tanakodtak. Helyet csináltak a kocsiderékban, elrejtették a családot a kukoricaszár alá. Az ő padlásukon laktak 1944. novemberéig. "Amíg az oroszok be nem gyöttek. Nekem kellett fővinni nekik az ételt. Olyan 14 éves lehettem" - mondja B. néni, a megmentők unokája..." A lacházi Alszögön az egyik pincében szintén meghúzódott egy budapesti "Gabi néni", két kisfiával, Imrével és Öcsivel. A rájuk emlékező asszony annakidején gyakran játszott velük a légiriadó alatt. 1944. április közepén felszólították a helyi zsidó szervezeteket, állítsanak össze 4 példányos jegyzéket (Jaross-listák) a községben lakó "zsidó személyek"-ről. Ennek egy példányát a belügyminisztériumnak, egyet a csendőrségnek, egyet a községi elöljáróságnak kellett leadniuk. 1944. május 1-jén a közigazgatásnak még ismét fontos a zsinagóga tatarozása. Végjáték: A deportálást elrendelő távirat "... Mindazon városokban és községekben, ahol a zsidóknak gettókba való tömörítése valamilyen ok miatt akadálytalanul nem hajtható végre, a Belügyminisztériumból kiküldött tanácsadók megérkezéséig várni kell. Az akadály táviratilag jelentendő... stb." (a Belügyminisztérium táviratából) A képen Takács József főjegyző látható, aki a következő végzetes választ aláírta. Előző este Weitzenfeld Miklóséknál (dokumentumok) járva felajánlotta, hogy... ...de ezt inkább idézzük a túlélő családtag, Weitzenfeld Éva személyes visszaemlékezéséből. A szemelvény deportálásának megírt történetéből van, amely teljes terjedelmében itt olvasható. "...Egyik este csendőr jött és elvitte a papámat a fogdába. Egész éjjel nem aludtunk. A zárka ott volt a Kossuth téren, ahol laktunk ... A papám este hazajött, mert a főjegyző Takács József, a református lelkész Szabó Balázs és a ráckevei tisztifőorvos dr. Gajzágó személyesen vállaltak felelősséget a kiengedéséért. ... A lacházi csendőrparancsnok rendes ember volt. Azt mondta, hogy csak küldje át valakivel a papírját, majd ő lepecsételi. Azt is megtudtuk, hogy az internálási parancs úgy jött a községhez, hogy három zsidót kell internálni, de a hitközségi elnöknek benne kell lenni ... A főjegyzőnk el akart engem bújtatni a tanyáján, de én nem akartam elválni a szüleimtől. Májusban megtudtuk, hogy gettóba kell mennünk Csepelre. A falu zsidósága hozzánk járt tanácsért, de szegény apám már nem tudott jó tanáccsal szolgálni. Május 31-ének éjszakáján hagytuk el a falut. Két szekérrel mentünk. Vittünk magunkkal öt ágyat és két szekrényt, élelmiszert, ruhaneműt, tüzelőt. ... Nem felejtem el soha, hogy mikor már fenn ültünk a szekéren, a papám bezárta a nagy szürke vaskaput. Majd megszakadt a szívünk, mert tudtuk, hogy ő ebben a házban született és élt 50 évet, most pedig kiűzetett a saját kis paradicsomából családostól, a bizonytalanba ... Pedig ekkor még nem tudtuk, mi vár ránk és szegény apám soha nem nyitja ki többet ezt a kaput. (Bergen-Belsenben, vagy az úton Buchenwaldból Bergen-Belsen felé halt meg.)" 1944. május végén a csendőrség felügyelete mellett mintegy kilencven ember "költözött" saját költségén (!) a Csepel-szigeten felállított gettóba, ahol embertelen körülmények között összezsúfolva tengődtek. Amit magukkal vihettek: néhány ágyat, ruhaneműt és ennivalót. Egész életük munkájának eredményét hátra kellett hagyniuk. A helybeli lakosságot váratlanul érte, hogy "elvitték a zsidókat". Egyetlen hajnalon történt, hogy eltűnt a jó szomszéd, a kedélyes boltos, a tanyán hizlalt libák állandó vevője. Többen megpróbálták felkeresni ismerőseiket a gettóban, élelmet, ruhaneműt hozva. Ki több, ki kevesebb sikerrel, mindenképp sokat kockáztatva. A peregi születésű Marika néni emlékei: "...Én kicsi vótam, de a Perguntékra nagyon emlékszem. ... Apámék Pesten vótak, meghallották, hogy a másik utcába van a gyűjtő. Hazagyöttek, másnap visszamentek. Anyám sütött éjjel kenyeret meg nem tom miket. Batyuba összekötötte nekik így… És akkó apám elment hozzájuk. Az Imrénket küldte be, hogy mint afféle gyereket. És az Imrénk meséte, hogy sokan vótak ottan nagyon. … De nyitva vót a kapu, csak hogy őrjárat vót. A gyerek bement, kiabát, hogy Pergunték, merre vannak? Pergunték! Tésasszony! Majd aztán azok visszakiabátak, jelentkeztek. … És a bátyám ment vóna oda, de mások is tolakodtak. És elvették tőlük azt a csomagot. Hogy oszt kik részesűtek benne, nem tudom. Mer a bátyámat közbe majdnem elkapták. Az őr meg is fogta – te bevágunk közibük, ki vagy te mi vagy? Milyen csomagot hoztá? Csúnyán káromkodtak. Az Imrének utána lőttek. Így porlott - aszongya az Imrénk - a főd, így lőttek utána. … Margitka néni visszajött. Az az egy, a lányuk. Még én szemrehányást tettem neki, mikor úgy elgyött hozzánk, hogy hova mentek a Kálmán bácsi meg a Lajos bácsi meg maguk. Nagyon rítt, meg mink is örömünkbe ríttunk, és akkor főzött anyám, traktálta. Evett, nem sokat evett, mert hullott mindnyájunknak a könnye ... Engem oszt kikűdtek. ... Apámék azt mondták: nem szabad erről beszélni, nehogy elvigyék megint a Margitka nénit ... Később ha kérdeztem, anyu mindig azt mondta: kislányom, nagyon messzire költöztek, mert van nekik ottan valahol házuk, biztos ott van a család, és oda költöztek, oda." A képen: Weitzenfeld Éva lacházi óvodás társaival. "Csepelen (a gettóban) először még adtak nekünk két kis szobát. Úgy gondoltuk, ha dolgozunk, nem ér majd bántódás bennünket ... Szörnyű bombázások voltak. Egy nap a Szent Imre téri műhelyben ért a bombázás ... Mikor lefújták a légiriadót, rohantam a gettó felé. Mindenütt romok és ablaküvegek, a környéken alig maradt ép ház. Csodálatosképpen a gettóban nem volt halott, pedig a Weiss Manfréd gyár tövében voltunk, és főleg a gyárat bombázták. Másnap ... értünk jöttek, és még a 70 éves nagyapámat is elvitték romot takarítani. Talicskáztunk, csákányoztunk. Mondhatom, nem volt könnyű dolgunk, és még le is köpdöstek bennünket, látván a sárga csillagot. Minket okoltak a bombázásokért is. Volt egy rendes pallérunk, Vizi bácsi, aki a mamának és nekem tetőfedő munkát ajánlott. ... Közölte velünk, hogy nem kell magunkat agyonstrapálni, de ha ő csúnyán elkezd zsidózni, dolgozzunk szorgalmasan, mert akkor jönnek a csendőrök ... Június 30-án megjelent két csendőr és közölte, hogy ötven kilós csomaggal gyülekezzünk három órán belül, először a ház udvarában." Egy "ápolónői" vizsgálat volt az emberi méltóság végső meggyalázásának a kezdete. "Június 30-án megjelent két csendőr és közölte, hogy ötven kilós csomaggal gyülekezzünk három órán belül, először a ház udvarában. Kihajtották a népet az udvarra és jött egy "ápolónő", aki bevitt a szobába kettőnket a Mamával, aztán utánunk a többi nőt kettesével és egyenként "megvizsgált" bennünket. Ez azt jelentette, hogy széttúrta a hajunkat, belenézett a végbelünkbe és nőgyógyászatilag is "megvizsgált". (Aranyat keresett.) Én éppen menstruáltam, de ez nem ér¬dekelte, és mikor ott feküdtem meztelenül, szétrakott lábakkal, még a csendőr is benyitott, mert a kabátzsebemben vattát talált! Majd elsüllyedtem szégyenemben. Az ápolónő anyám felé fordult és közölte: nem tudtam, hogy még szűz! Pedig anyám előzőleg figyelmeztette." Következett még a budakalászi gyűjtőtábor, ahonnan a deportáló vonatok július 6-án és 8-án indultak az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba. Hátrahagyott zsinagógájukban 1945-ben a harcok során elesettek és a hadi kórházban elhunytak holttesteit tárolták, eltemetésükig. A templomot 1953-ban eladták (1),(2). Tégláiból épült többek között a sportpálya kerítése. A Kossuth Lajos utcában 2015-től emlékmű őrzi a hajdani zsinagóga emlékét. Az emlékkő megemlítésre került dr. Babós Lajos Lacházi helytörténeti kalauz című munkájában is. A Mi Újságunk című helyi lap 2015. júniusi számában megjelent cikk (forrás: amiujsagunk.hu) az emlékkő avatásról. Voltak, akiket az azonnali, és voltak, akiket a keserves kényszermunkával "megszolgált" lassú halál várt. A Kiskunlacházáról deportáltak többsége, 69 ember elpusztult. Névsorukat az 1990-es években néhai Szecsey Imre állította össze, kutatásai alapján. További sorsukról az "Auswitz album utazó kiállítás" tablói szóltak, ami 2011. április 17-én nyílt Kiskunlacházán. 2011. április 17-én a kiskunlacházi zsidó temetőben mártír istentisztelet keretében avattuk fel, az adakozásból, létrehozott, mártírok emlékművét. Köszönet mindazoknak, aki munkánkat segítették. Szerettük volna bemutatni az embereket, akik a szikár adatok és felsorolások mögött vannak. Sajnos eddig nagyon kevés képet sikerült találnunk. 1944-ben koncentrációs táborban és munkaszolgálatban elpusztult kiskunlacházi lakosok: ✡ Dr. Auspitz Ervin, ✡ Barna Irénke, ✡ Barna Jánosné, ✡ Bleier András, ✡ Bleier Andrásné, ✡ Bleier Sámuel, ✡ Deutsch Lídia, ✡ Deutsch M. Lipót, ✡ Deutsch M. Lipótné, ✡ Engel Béláné, ✡ Engel Eszterke, ✡ özv. Engel Károlyné, ✡ Engel Terike, ✡ Frank Manó, ✡ Frank Manóné, ✡ Frankl Andor, ✡ Frankl Andorné, ✡ Gamsz Imre, ✡ Gamsz Imréné, ✡ Gamsz Jenő, ✡ Gamsz Miklós, ✡ Grünfeld ..., ✡ Grünfeld ...né, ✡ Jakubovits ...né, ✡ Kahn Sándorné, ✡ Karácsonyi Lászlóné, ✡ Karácsonyi Sándor, ✡ Kohn Ede, ✡ Kohn Edéné, ✡ Kohn Gábor, ✡ Kohn Paula, ✡ Kohn Imre, ✡ Kohn Tibor, ✡ Kohn Tiborné, ✡ Kertész Nándor, ✡ Kertész Nándorné, ✡ Klein Sándorné, ✡ Klein Ilona, ✡ Kornstein József, ✡ Kornstein Józsefné, ✡ Lang Mór, ✡ Lang Mórné, ✡ Lang Szerénke, ✡ Lang Vilmosné, ✡ Lang Irénke, ✡ Lang Józsika, ✡ Lőwy Mórné, ✡ Lőwy Margit, ✡ Lőwy Imre, ✡ Perlgrund Kálmán, ✡ Perlgrund Lajos, ✡ Perlgrund Lajosné, ✡ Róth Berta, ✡ Róth Márton, ✡ Róth Mártonné, ✡ özv. Róth Józsefné, ✡ Rózentál Rozália, ✡ Singer Móriczné, ✡ Schlammer Antalné, ✡ Szidon Salamon, ✡ Weisz Manóné, ✡ Weisz Ferike, ✡ Weisz Miksa, ✡ Weisz Miksáné, ✡ Weisz Rózsa, ✡ Weisz Lajos, ✡ Weisz Lajosné, ✡ Weitzenfeld Miklós Az áldozatok nevét a kiskunlacházi zsidó temetőben emléktábla őrzi. A temető szabadon látogatható, a kapu mellett elhelyeztünk egy ládát, benne köveket, hogy aki tisztelegni kíván az áldozatok emléke előtt, az ősi zsidó szokás szerint megtehesse. A szörnyű múlt felidézésének csak akkor van értelme, ha tanul belőle a jelen. Ennek a kornak tanúságai sokrétűek. Legfontosabb kiemelni azt, minden ami történt törvényes és jogszerű volt, a magyar parlament hozta azokat a törvényeket, melynek alapján ezeket a magyar állampolgárokat megfosztották minden vagyonuktól, méltóságuktól, és átadták őket egy idegen hatalomnak, hogy "embervágóhidakon" végezzenek velük. A másik nagy tanúságot Kertész Imre fogalmazza meg Monológok című írásában: A mai kor antiszemitái és kirekesztői nem tehetnek úgy mint akik nem tudják, ez az út hova vezet. A mai rasszisták és antiszemiták nem elkülönülni akarnak, hanem Auschwitzot vágyják vissza. A múlt történéseinek feltárását a fenti írással nem tekintjük lezártnak... Aki úgy érzi, hogy a leírtakkal kapcsolatban bármilyen információval, dokumentummal, képpel szeretné ezt folytatni, munkánkat segíteni, az a kapcsolat linken megteheti. Minden ilyen segítséget, előre is köszönettel veszünk. |